Gellért volt a magyar nép első nagy hittérítője.
Származását tekintve azonban nem magyar: az Itáliában született főpapot a véletlen hozta hazánkba. Itália egyik legjelentősebb városában, Velencében született, köztiszteletnek örvendő patríciuscsalád gyermekeként. Szülei a György nevet adták neki. Édesapja, Sagredo Gellért kalmár volt. 5 éves korában súlyosan megbetegedett, ezért szülei a bencések Szent György tiszteletére alapított monostorába vitték, és felajánlották a lovagszentnek. Megígérték, ha a kis György felépül, ő is felölti a szerzetesi csuhát. A kisfiú egészsége helyreállt, és a szerzetesek iskolájában tehetségével hamar kivívta tanárai megbecsülését.15 éves volt, mikor édesapja a Szentföldre zarándokolt és ott meghalt. György ekkor édesapja emlékére a Gellért nevet vette fel. Hamarosan édesanyját is elvesztette. 25 éves korára Gellért mintaszerű szerzetessé vált tudományban, imádságban, önmegtagadásban és munkában egyaránt. Vilmos apát javaslatára ezért Bolognába küldték tanulni. 7 év múlva tért vissza a kolostorba, ahol Vilmos apát halála után a társai az apáti tisztséggel bízták meg. Akárcsak édesapjának, Gellértnek is élete nagy álma volt, hogy a Megváltó nyomdokain járva a Szentföldre eljusson. Ezért 3 év múlva lemondott apáti címről, és hajóra szállt. Velencéből először Zára kikötőjébe akart hajózni, de egy vihar miatt Isztria partvidékén kötöttek ki. A kényszerű várakozás során a Szent András kolostorban találkozott Razina pannonhalmi apáttal, aki Rómából hazafelé tartva rábeszélte, hogy kísérje el őt, és látogassa meg a magyarok istenfélő királyát, Istvánt. A legenda szerint 1015 júliusában érkezett meg Pécsre Mór püspökhöz, akivel István királyhoz ment Székesfehérvárra. Nagyboldogasszony napján, augusztus 15-én a király a főurak kíséretében a hatalmas fatemplomba vonult, hogy Szűz Mária mennybemenetelét megünnepelje. Ezen az ünnepen egy számukra ismeretlen pap lépett a szószékre – Gellért. A szónoklat után – a legenda szerint – Gellért lelkében elragadtatva egy hegyet pillantott meg, melynek sziklái közt holtan látta önmagát, összetört tagokkal véresen feküdni. Megértette az Úr üzenetét: nem a Szentföldre kell mennie, hanem itt kell maradnia, mert itt fogja elnyerni a legnagyobb mennyei ajándékot: a vértanúság koronáját. Istvánnak nagyon tettszett a szónoklat, ezért az ünnep elmúltával Gellértet a palotában tartotta, és fiának, Imre hercegnek a nevelését bízta rá. Miután Imre hercegnek tudása legjavát átadta, 1023-ban Bakonybélbe ment, ahol remeteként böjtölt, imádkozott és dolgozott. Beszéli még a legenda, hogy egy napon írás közben elnyomta az álom a kunyhója előtt. Arra ébredt, hogy egy kis szarvasborjú védelmet keresve mellé telepedett. Sietve megetette az árva kis jószágot és az nem is távozott el tőle. Más alkalommal, amikor az erdőből fával megrakodva hazatért, kunyhója ajtajában egy farkas feküdt. Jöttére az hozzá ment és a lábaira rogyott. A remete ekkor vette észre, hogy a vad oldalán seb tátong. Kimosta és bekötözte a sebet, majd a kunyhójába vitte a farkast. Mikor az magához tért, hálás kutya módján megnyalta a remete kezét, és szelíden a kis szarvas mellé heveredett. 1028-ban, miután István király hadai Csanád vezetésével legyőzték Ajtony vezért a Maros vidékén, sor kerülhetett a kilencedik egyházmegye megszervezésére, és István Gellértre bízta az új püspökség megszervezését. Az újdonsült marosi püspök hatalmas lendülettel kezdett egyházmegyéje szervezéséhez. Székhelyét a Marosvásárról kitelepített görög baziliták Keresztelő Szent János tiszteletére emelt kolostorában rendezte be, prédikált, térített, templomhelyeket és temetőket szentelt, iskolát szervezett, építkezésekbe fogott. A reá szakadt nagy rang nem vakította el: „Valahányszor a pogányokat tanítom és azokat, akik nem ismerik Krisztust, és ők Krisztus befogadására térnek, meghallván az igét – írta szerényen –‚ az értelemből, az igéből és a hitből Krisztust vetem nekik, és Krisztus előttem jár a vetésben.” István király halála után Orseolo Péter (1038–1041) került a trónra, aki azonnal nagyszabású, de az ország erejét messze meghaladó „reformok” megvalósításához kezdett. Házi őrizetbe vétette a vele egyet nem értő özvegy királynét és elmozdította pozíciójukból azokat – köztük püspököket is –‚akik nem támogatták politikáját. A püspökök tanácsa, melynek Gellért is tagja volt, a magyar főrangúakkal együtt elhatározta Péter megbuktatását. Ez sikerült is, de a trónra – megbízói kijátszásával – Aba Sámuel (1041–1044) került, aki csak házassága révén állt rokonságban az Árpád-házzal. Az új, „pogánykodó” és az eretnekeknek is teret engedő uralkodó szinte uralma első percétől kezdve erős ellenzékkel találta szemben magát. Ennek egyik alakja Gellért püspök volt. Gellért ugyanis Imre herceg halála után következetesen a Vazul-fiak (András, Béla és Levente) trónutódlása mellett szállt síkra. Nyilvánosan – nem egyszer szószékről is – bírálta a királyt hitszegéséért, s nem volt hajlandó kívánságait és parancsait teljesíteni. Ekkoriban írta az Elmélkedés a három ifjú himnuszáról című művét, melyben elsősorban „a gőgösök hatalmát”, a királyi udvar romlottságát ostorozza, és minden baj okát „a legdrágább köntösök alatt” keresi. Elpanaszolja, hogy Magyarországon a keresztény egyházat háttérbe szorították, s a hitükben következetes papjait szólni sem engedik. Mikor 1044-es év tavaszán Aba Sámuel Csanádon tartózkodott, és 50 ellene szervezkedő főurat kivégeztetett, a király húsvétra tervezett koronázását Gellért megtagadta. Sőt félelmetes, prófétai szavaiban megjövendölte Aba Sámuel halálát, az azt követő pogánylázadást, de saját vértanúságát is. Gellért ezzel megnyitotta a magyar püspökök azon sorát, akik a hatalommal is szembeszállva védelmezik az igaz és szent értékeket. A visszatérő Péter király uralma ellen 1046-ban a Tiszántúlon lázadás tört ki, amelyhez a pogányság visszaállítását követelők a békési Vata vezetésével csatlakoztak. Ekkor Gellért püspök úgy döntött, hogy Lengyelországból hazahívja Vazul fiait. Püspöktársaival kijött a biztonságot nyújtó Székesfehérvárról, és kíséretükkel a pesti révhez indultak, hogy az érkező hercegeket – Andrást és Leventét – tisztességgel fogadhassák. Bár a legenda szerint sietve mentek, Diódon mégis megálltak Szent Szabina egyházánál. A püspök csoport délután vagy estefelé érkezett Diódra. Másnap, 1046. szeptember 24-én, Gellért püspök misét mondott és ünnepi beszédet intézett az összegyűltekhez, melyben megjövendölte saját mártírhalálát. Valamennyien megáldoztak, majd elindultak Buda felé. Gellértet és társait a rév budai oldalánál hídfőállást kiépítő pogányok és eretnekek kőzáporral fogadták. Akit a lezúduló sziklák nem zúztak agyon, azokat fegyverrel gyilkolták le. A kocsin utazó Gellértet is megrohanták. Gellért püspök keresztet vetett a dühöngő pogányokra, de azok megragadták az idős püspököt, és a Kelen hegyéről kocsistól a mélybe taszították. Összezúzódott ugyan, de még élt, ezért egy sziklához vonszolták, “mellét dárdával átütötték és agyvelejét szétloccsantották.” Így vált Gellért ama véres napon „primus in Pannonia martyr”-rá, Pannónia első mártírjává.
András és Béla hercegek alig pár órával Gellért püspök halála után épségben megérkeztek Budára, s az első magyar vértanú holttestét a pesti oldal Boldogságos Szűz templomában tisztességgel eltemették, majd később püspökségének székhelyére, Csanádra vitették. Sírja körül rövid időn belül egyre több csoda és rendkívüli gyógyulás történt. Egy-két évtized múltán a jokulátorok, az ősi énekmondók ajkán ének keletkezett az eseményekről.A spontán módon kialakult népi kultuszt hamarosan a hivatalos szentté avatás is követte. Szent László király kérésére 1083-ban Szent István királlyal és Szent Imre herceggel együtt szentté avatták Gellért püspököt is, akiről akkortájt talán már csak annyit tudtak, hogy valamelyik Keresztelő Szent János ünnepen halt mártírhalált, de hogy melyiken, az már feledésbe merült. Így aztán Keresztelő János fogantatása napjára (szept. 24.) írták elő – 1091-től kötelezően – az első csanádi püspök mártírhalálának megülését.
Felhasznált irodalom:
Györffy Rózsa: Új magyar legendárium
Török József: A magyar föld szentjei
Szentek élete
Szentek élete
Szent Asztrik év a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében 2017-ben, ezért itt teszünk közzé írásokat a szentről.
Hevenesi Gábor a 17. század végén így írt Szent Asztrikról:
„Asztrik pedig szent életének példájával szüntelenül a lelkek üdvösségéért fáradozott. A püspökségből önmagának sem tiszteletet, sem hasznot nem akart szerezni, hanem boldogságát Isten dicsőségében és a bárányok javában kereste. Az ország nagyon súlyos ügyeivel Rómába küldték, és Szilveszter pápánál oly sikerrel végezte küldetését, hogy a pápa angyali intéstől indítva, arany koronát, apostoli királyi címet és apostoli keresztet küldött, miként Szent István kérte tőle. Ettől kezdve a kereszt került az ország címerén a sas helyébe. Amikor Sebestyén, az első esztergomi érsek elvesztette szeme világát, három esztendőre Asztrik lett a helyettese. Az árváknak atyja, a szorongatottaknak menedéke volt, mígnem az Úr 1034. esztendejében, november 12-én, 70 éves korában el nem szólította, hogy megkapja az igben fáradalmai jutalmát. Méltó, hogy halála után tiszteljék azok, akiket az égre érdemes életre tanított a földön. Sok csodája közé tartozik egy halott föltámasztása is.”
További szentek élete itt tekinthető meg!
SZENT MIKLÓS PÜSPÖK
 |
December 6.
+350 körül
Amilyen kevés hitelesnek tekinthető történeti adat birtokában vagyunk, olyan sok mozgalmas történetet ismerünk a szent püspökről, akiről a hagyomány olyan tisztelettel beszél, hogy népszerűségben, bensőséges tiszteletben és életszerűségben alig találjuk párját a szentek között.
Olyan életrajz, amely a történettudományt is kielégítő pontossággal mondaná el Szent Miklós püspök életét, nincs birtokunkban, s a későbbi források adatai sem megbízhatóak, ezért alakját annak a történetnek alapján vázoljuk föl, mely először a 13. századi Legenda Aureában tűnt fel.
A legenda egyik közlése olyan erővel hat, mint amikor fiatal szülők az első fényképet készítik újszülöttjükről. Eszerint Miklós már a születése napján fölállt a fürdőkádjában! S hasonló ehhez az is, amit némi büszkeséggel mond el a legenda, mint a leendő aszkéta első megnyilvánulását, hogy böjti napokon a kisded csak egyszer szopott. Miklós felnőttkoráról pedig elbeszéli a legenda, hogy amikor megtudta, hogy az egyik szomszéd nagy szegénysége miatt nyilvánosházba akarja adni három lányát, a következőképpen segített rajtuk: éjnek idején a nyitott ablakon át bedobott egy erszény pénzt, és így először a legidősebb, majd hasonló ,,égből jött'' segítségek után a másik két lány is tisztességgel férjhez mehetett.
Égi jel hatására Myra városa megválasztotta püspökének. Miklós kiválóan teljesítette püspöki feladatait, s részt vett a niceai zsinaton is. Mikor pedig egy napon viharba került matrózok hívták segítségül, megjelent a hajón, kezébe ragadta a kormányt, és a szükséges manőver után -- lecsillapítván a vihart is -- biztonságban hagyta ott őket.
Legendája legrégibb rétegéhez tartozik az az elbeszélés, mely szerint megmentett három ártatlanul vádolt katonatisztet. Ezeket koholt vádak alapján bebörtönözték és halálra ítélték. Miklós azonban Nagy Konstantinnak megjelent álmában, és a katonákat megmentette a hóhértól.
Megszámlálhatatlan azoknak a történeteknek a száma, amelyek a segíteni siető Miklósról szólnak, különösen gyermekek esetében. Az egyik ilyen történet szerint egy gonosz vendéglős elcsábított három iskolás fiút, majd megölte őket, és mint a húst szokás, só közé egy hordóba rejtette a holttestüket. Miklóst egy angyal figyelmeztette az esetre, mire ő megjelent a vendéglős házánál, föltámasztotta a gyermekeket és megbüntette a bűnöst.
Mikor hosszú öregség után 343-ban vagy 350-ben meghalt, angyalok fogadták és vezették be a Paradicsomba.
A Legenda Aurea ilyen képet fest Szent Miklós püspökről. A tudományos kutatók ennél sokkal kevesebbet és egyszerűbb dolgokat tudnak róla. Így a szentek életével foglalkozó tudósok, a hagiográfusok kiderítették, hogy Szent Miklós legendájában van néhány olyan vonás, amelyeket más, 6. századi szentektől vettek át és kölcsönöztek neki. Ezenkívül azt mondják, hogy legendája a 6. században keletkezett, görög kultúrkörben, és a következő történeteket tartalmazta: a három igazságtalanul vádolt katonatiszt története, a három szegény leány megsegítése, továbbá három halálra ítélt ártatlan tanuló és a matrózok megmentése.
E hagiográfusok azt is vallják, hogy egy szent legendája részben kifejezi egy-egy szent tiszteletét, részben pedig oka a tisztelet további bontakozásának. Maga a legenda is él: alakul, fejlődik, főleg azáltal, hogy merít abból a gazdag motívumkincsből, amely nem a történeti szenttel, hanem a nép életével és a természettel van kapcsolatban.
E fölismerés birtokában a Szent Miklós-tisztelet alakulását így vázolhatjuk: Keleten, Myra városában és Konstantinápolyban Miklós püspököt a 6. században már tisztelték. Myrából és konstantinápolyi sír-templomából terjedt el tisztelete az egész görög, szláv illetve orosz egyházban. Kappadókia tartományának falusi templomaiban általában más szentek társaságában mint orvost, de legtöbbször mint a tengerészek védőszentjét ábrázolják. A régi Oroszországban különleges tiszteletet tanúsítottak iránta: az ország fő patrónusa lett. Az ortodox egyház ma is nagyon tiszteli, az ikonosztázokon mindig megjelenik. Szibériában még a részegítő italokkal is kapcsolatba hozták a nevét, mivel a ,,nyikolitsza'' ige azt jelenti: leissza magát.
A latin egyházban -- a dél-itáliai területtől eltekintve -- lassan és később terjedt el tisztelete. A 9. században Rómában egy bazilikában és három kápolnában tisztelték. Németországba a 10. század végén került a Miklós-kultusz a görög származású Theofanu császárnő révén. Franciaország és Anglia területére a normannok viszik a tiszteletet a 11. század végén. Ereklyéinek 1087-ben Bari városába történt átvitele Európa-szerte fölvirágoztatta a Miklós-tiszteletet. (Magyarországi tiszteletéről kimerítően ír Bálint Sándor Ünnepi Kalendárium c. művének I. kötetében.)
A késő középkor óta Miklós püspököt a tizennégy segítő szent közé sorolják. Számtalan templom, társulat és foglalkozás patrónusa (tanulók, gyermekek, leányok, hajósok, foglyok, pékek, kereskedők, gyógyszerészek, jogászok).
A 11. században keletkezett a három megölt gyermek története, amit hamarosan dramatizálva is megjelenítettek. Az ártatlan gyermekek napján, december hatodika előestéjén előadott püspökjátékból bontakozott ki a közismert Miklós-est: a gyermekek meglátogatása, kikérdezése és megjutalmazása.
A jelen körülmények között -- félretéve az összes történeti problémát -- Myra szent püspökének történeti arca alig ismerhető föl sűrű szakálla mögött. A hívő ember számára azonban akkor is a szent alakja ragyog tiszteletében, ha sokak számára Szent Miklós ma csak egy Télapó.
A bizánci és a kopt rítusban temetése napját, december 6-át ülik ünnepként. Nyugaton a 10. század óta tartják ezt a napot.
Az eddig elmondott történetekkel egyáltalán nem merítettük ki a legendák gazdag kincstárát. Hallgassunk csak néhány további történetet a szent püspökről, aki bőkezű felebaráti szeretetével a Karácsony misztériumának is előhírnöke lett.
Amikor a myrai püspök meghalt, a környék püspökei összegyűltek, hogy megválasszák az utódot. Éjszaka egyikük egy szózatot hallott: ,,Holnap délben állj a templom kapujába! Az első embernek, aki akkor belép, Miklós lesz a neve, őt szenteljétek püspökké.'' És valóban, Miklós, aki Isten hűséges szolgája volt, miként előre megmondatott, eljött a templomba, és az égi szózat szerint -- ámbár eleinte tiltakozott -- megválasztották, és fölszentelték püspökké.
Egyszer a vidéken éhínség volt, Myra kikötőjében pedig gabonával megrakott, nagy hajók horgonyoztak, és rakományuk a császári tárházak feltöltésére volt szánva. A püspök tárgyalni kezdett a hajósokkal, és azt javasolta nekik, hogy minden hajóról csak száz mérőnyi gabonát adjanak a városnak, bizonyára nem fogják észrevenni a hiányt a császári ellenőrök. A kapitányok hajlottak a szóra, és átadták neki a kért gabonát, de amikor megérkeztek rendeltetési helyükre, a rakomány éppen annyi volt, amennyit Alexandriában behajóztak.
Egy másik történet a szent okosságát mutatja, aki egymaga játszva szembeszállt a felbőszült Diána vélt bosszújával. Történt ugyanis, hogy Miklós püspök kivágatott egy szent fát, amelyet a nép Diána istennő tulajdonának tartott. A bosszúért lihegő Diána robbanó keveréket készített, és az utazókra bízta, hogy vigyék el Myrába, s mint áldozati adományt ajánlják föl Miklós püspök jelenlétében a templomban. Miközben azok a tengeren voltak, Miklós megjelent nekik, és fölszólította a zarándokokat, hogy a veszedelmes folyadékot tartalmazó korsót vessék a tengerbe. Megtették, s mikor a korsó a vízbe került, tartalma fölrobbant, és lobogva égni kezdett a vízen. Ezzel kinyilvánult a tervezett merénylet.
De Szent Miklós ,,ökumenikus'' szent is, amennyiben segített az akkoriban nem kedvelt zsidókon is, amikor keresztények hazug módon vádolták őket. Így esett meg egyszer, hogy egy keresztény adósa volt egy zsidónak, de nem akarta megadni tartozását, sőt tanúk előtt vallotta, hogy már régen visszaadott mindent. Amikor bírósági tárgyalásra került a sor, a hazug keresztény megjelent egy vándorbottal a kezében, amelynek belsejét előzőleg kifúrta, és arannyal töltötte meg. Amikor esküt kellett tennie, átadta a botot a zsidó hitelezőnek, és megesküdött rá, hogy sokkal többet adott hitelezőjének saját kezébe, mint amennyivel tartozott. Utána pedig visszavette a botját. Miután a csel bevált, és megnyerte a pert, mint aki jól végezte dolgát, elindult hazafelé. Útközben azonban elálmosodott, ezért lefeküdt az út szélére, és elaludt. Egy arra haladó kocsi azonban átment rajta: elgázolta a csalót, és a kocsi kereke alatt eltörött a bot és előkerült a beléje rejtett arany. A zsidó hitelező visszakapta pénzét, de arra kérte Miklóst, gyógyítsa meg az elgázolt embert.
Egy gyermektelen házaspár azért imádkozott a szenthez, hogy gyermekük lehessen. Mikor fiúk született és már fölcseperedett, atyja tengerre szállt vele, hogy hálából elvigyen a myrai Szent Miklós- templomba egy díszes fogadalmi kelyhet. Útjuk közben a gyermek éppen ezzel a kehellyel akart vizet meríteni a tengerből, beleesett a vízbe, és megfulladt. Az apa bár vigasztalhatatlan volt, a fogadalmát teljesíteni akarta, de a megígértnél sokkal egyszerűbb kelyhet tett az oltárra. Egy láthatatlan kéz azonban visszautasította a kelyhet, és lesöpörte az oltárról. Egyszer csak látja ez az ember, hogy a halottnak vélt kisfia beszalad a templomba, és elmeséli, hogy amikor beleesett a vízbe, Szent Miklós püspök vette az ölébe, és megmentette. Most már az igazi hálaajándékot tették le az oltárra.
Irgalmas Istenünk, alázattal kérünk, Szent Miklós püspök közbenjárására engedd, hogy minden veszedelemben oltalmat találjunk nálad, és az üdvősség útján akadálytalanul haladjunk előre!